Volt egyszer egy kis mozdony. Hogy hol? Nem küldelek én benneteket érte az Óperencián keresztül, hanem megmondom pontosan.

         Először is ott volt ez a kis mozdony a szülőhelyén, a gyárban, aztán onnan elvitték egy kis vicinális vonat kocsijait húzni.

          Tudjátok, mi az a vicinális vagy helyiérdekű vonat, ugyebár? Olyan apróbb jármű, ami nem fut Párizstól Budapestig, hanem Csügösdről, Bagosdra.

         Hát a mi kis mozdonyunk is így került Csügösd község újon épült vasútállomására, hogy megtegye az első útját.

          Sejtitek, hogy ez nem kis ünnepséggel jár. Ott van az egész lakosság messze környékről, és nagy áldomást csapnak az örömére. Az első útra holmi szegény embernek bilétet sem adnak a vonatra, csupa előkelőség ül a kupékban, és az indulásra sem egy közönséges vasúti kalauz fütyölget, hanem a főispán úr ad jelt.

          Nahát, ez történt a mi kis mozdonyunkkal is. Odaakasztották vadonatújan, fényeskedve a vagonok élére, pukkadásig jóllakatták szénnel, gőzzel, hogy akkorákat az egész megye népsége sem bírt volna tüsszögni, ha mind náthába esik, mint a kis mozdonyunk. De még ez semmi. Hanem hogy úgy meg volt rakva virágkoszorúkkal, hogy alig látszott ki a dugattyúja hegye, és mikor elindult, hát a sokaság éljent ordított, és a rezesbanda rázendített.

          Mindezt némileg nevetségére mondom. Mert hát, kérlek alássan benneteket, a tapasztalatlan ifjúság bizony magától is olyan, még ha egy kis mozdonyban pöfög is, hogy azt hiszi, szűk lesz majd az ő nagy tetteinek az egész világ.

Hát, még akit így megbódít a nagy tisztességadás az első lépéseikor, mint a mi kis mozdonyunkat.

         Nem csodálhatni hát, ha olyan büszkeség és elbizakodás duzzasztotta, hogy azt gondolta, na, most meg nem áll szaladtában a szárazon a vízig. Sőt tán hajónak sem lesz kutya, hogy azt is átvállalja.

          Persze, sajnos ehelyett Csügösdtől Bagosdig is hét bakterháznál húzták meg a fékét, és Bagosdról bizony visszafordították Csügösdre.

         Hát ez egy kis csalódás volt a mozdonykának már az első útján, de reménykedett, hogy majd csak messzebb is eresztik világot járni.

         Persze ebből semmi sem lett. Sőt ami következett sorsául, az bizony még az első kirándulására sem hasonlított. Nem tülekedett aztán már a kocsijai felé csupa úri népség, hanem szegény emberekkel vegyes ügyes-bajos utasok. És a kosztját is egyre szűkebben mérték ki. Az iramát is meglassították. Végül már olyan kehes lett, hogy az emberek leszállhattak róla a kalapjukért, ha lefújta a szél a fejükről, és lépésben beérték újra.

Hozzá aztán a legnagyobb nyomorúsága az lett, hogy az életét is megunta, hogy mindig csak Csügösdtól Bagosdig, Bagosdtól Csügösdig, Csügösdtől Bagosdig, Bagosdtól Csügösdig, Csügösdtől Bagosdig ...(nanana, már én is unom mondani !) baktatott szegény kis nagyravágyó, nagyralátó mozdonyka.

         Lassanként így kopott le róla az új máz is, amivel a gyárban kisuvikszolták. Megöregedett, és olyan reménye vesztett, kedvetlen jószág lett belőle, mint egy botorkáló koldus.

         Édes istenem! De hát semmi vigaszt ne találjunk ki a számára ? No, várjatok hát!

Egyszer, évek múlva, mikor már nagyon gyatrán bírta teljesíteni a kötelességét a kis mozdony Bagosdtól Csügösdig, és a forgalom ehhez még meg is növekedett, hát egy nap egy fiatal, új mozdonyt rendeltek oda a vicinális vonathoz a gyárból, kisegítésül melléje.

          No, pont mintha saját magát látta volna a kis mozdony. Ez az új, ifjú társa is úgy tele volt hittel, buzgalommal, gőggel, és az első útján ennek is volt valami csődület és a homlokán pár virág, ha szerényebben is.

-Na, bátyám, most meg nem állok hetedhét állomásig -mondta a mi kis öreg mozdonyunknak, és akkorát prüszkölt, hogy három úri dáma, aki mellette állt éppen, azóta is haragszik rá a lefröcskölt ruhájáért.

          Hiába beszélt neki a maga keserű csalódásáról a kis öreg mozdony. Végre is csak azt érte el, hogy ifjú társa irigységgel vádolta meg. Hiszen melyik ifjú lélek hajt a bölcs önmérséklet tanácsaira? És talán igaza is van. A remény, az ábrándjaink a legnagyobb boldogságunk.

         Elég az hozzá, hogy a mi kis öreg mozdonyunk egyszerre csak elnevette magát kérkedő ifjú társán. Nem kárörömből, mert sokkal jobb szíve volt, hanem mert eszébe jutott az a szép idő, amikor ő maga is így büszkélkedett, és aztán mi lett belőle!

         Hanem ez a kacaj mégis olyan volt, akárcsak valami új festékkel kenték volna be a lelke fakó szomorúságát. És attól fogva a kis öreg mozdony mégis vigasztalódott hátralevő napjaira, ifjú társán látva, hogy másnak sincs jobb sorsa, sőt neki még több is jutott a dicsőségből.

         De én továbbmegyek ennél is. Ugyanis én beszéltem már igazi nagy mozdonyokkal is, akik Párizstól Budapestig száguldanak, és bizony kisült, hogy azok sincsenek megelégedve a sorsukkal. Panaszkodtak, hogy ha nagyban is, azért éppúgy ki van mérve az útjuk, és unatkoznak és kopnak és vénülnek.

          Persze, hiszen mindenki csalódik az életben, aki túlságosan nagyralátó. De hát, akinek jó a szíve, az ifjúság boldog heve múltán megtalálja az írját bánatának abban, hogy mulat magában az élet furcsa során a hiábavaló zúgolódás és irigykedés helyett, mint a mi kis öreg mozdonyunk.