Egyszer, nagyon régen, a folyó fölötti magas partfalról levált két rög. A parti homokra gurultak. Aztán csodák csodájára, emberré változtak. Így született az első két ember.

           Egyikük fölfelé indult a folyón. A folyócska felső folyásánál földbe süllyesztett mohakunyhót épített magának.

           A másik meg a sodrás irányában indult el, északkelet felé. Kisvártatva elérkezett a folyó torkolatához, a tengerpartra. Ott aztán megállapodott, és épített magának egy faházikót.

           A nganaszánok földje a folyó felső folyásánál van, egy hegyekkel körülzárt sík tisztáson. Később az ember itt póznákból sátrat épített. Meg nyilat is csinált. A nyíllal vadrénekre vadászott. Aztán tutajt ácsolt.

           A faházikóban élő ember faragott egy szép csónakot, de evezőt bizony sosem látott, ezért egy kifeszített állatbőrt szerelt a hajóra. A vitorlába a szél belekapaszkodott, és hopp, a csónak nekiiramodott, parancsszóra siklott a vízen.

           Akkor a másik ember emígy okoskodott magának:

           - Kiélesítem a vasat, úgy ejtem el a vadréneket.

          Így született a lándzsa.

          Telt-múlt az idő, már jó ideje volt annak, hogy ez a két ember magányosan tengette életét. Egy napon aztán, honnan, honnan nem, megjelent egy kóborló öregasszony. Az anyóka egy kis szánon bölcsőként húzott maga után.

          - Gyere, maradj nálam –hívta-kérlelte a faházikó gazdája. –Hiszen a sok vándorlás már kiszívta minden erődet, csak hálni jár beléd a lélek. Jobb sorod lesz itt nálam, meglásd

          Az asszony hajlott a szóra. Ott maradt az embernél. Nem sokára a bölcsőnek is lett lakója, egy kisgyermek lármázott benne. Az anyóka kivirult, kitelt az arca. Az apóka pedig csapdákat készített, és fölállította őket a nyúlnyomok mentén. Nem szenvedtek hiányt semmiben. A csapdába mindig esett nyúl, hal meg akadt bőven a folyóban.

          A földkunyhó lakója sem panaszkodhatott. Talált magának ő is asszonyt. Nemsokára gyerekhang veret föl a környék csendjét. A gyerekek aztán mohát gyűjtöttek, és jól kibélelték, bemelegítették vele a kunyhót.

          Így éltek ezek az emberek. Ezt az apám mesélte nekem, mint igaz történetet, de én akkor még kicsi voltam.

          Az emberek tehát nem az égből pottyantak le, hanem a Földanya teremtette őket a partszakadékból. A folyót pedig, amely mentén telepedtek, Nyirkaptónak hívták, ami annyi jelent, hogy „fűzfás”.