Én mindig először megszagolom a könyvet, beszívom a képeket és a betűket, aztán úgy érzem: én vagyok a mese és a könyv az olvasó.	Ugye a nagy titkokat nem kell elmondani? Még neked se. És nem fogsz sírni miatta? A titkokat az ujjaimnak mondom el este, amikor elém jönnek. Múltkor ezért dugtam a kezem a takaróm alá.
Maradj, fogd a kezem, ülj az ágyam szélére, mesélj! Ha lerúgom a paplant, takarj be, simogasd meg az arcom, és ha elalszom, akkor se hagyj el.	Múltkor azt álmodtam, hogy léggömbök nyílnak a fűben. Leszakítottam őket, és elpukkadtak. Sírtam. De színes könnyeket.
Mi van a világ után? - kérdeztem. Butaság - mondták -, a világ után nincs semmi, a világ után is világ van. Akkor ez csak olyan, mint a ma, tegnap, holnap.	Ha esik az eső, minden bevonalkázódik: a bútorok, az arcod, az ablak, a háztető, a fák. Ha esik az eső, lecsurognak a hegyek, és odaömlenek a lábad elé.
Láttam egy óriást, nagyobb volt, mint a törpe, innen tudtam, hogy óriás. Törpét is láttam, az óriásnak még a térdéig sem ért. Innen tudtam, hogy törpe. Ha lekuporodsz  melém: te vagy az összehajtott óriás.	Szereted nézni, ha villámlik? Ne mondd, hogy menjek el az ablaktól! Ilyenkkor tüzes késsel szétnyiszabolják az eget. Ha villámlik, éppúgy dobog a szívem, mint amikor meglékelik a görögdinnyét. Tudom, hogy nem fáj neki, de mégis recseg és piros.
Sose veszekedjetek előttem, az rosszabb, mintha megvernétek. Akkor már jobb, ha rám haragusztok együtt, mert megjavulok és kibékülünk, de ha ti veszekedtek, sose tudom, melyikőtök a rossz.	Miért nem hiszik el a madarak, hogy csak etetni akarom őket? Még meg se simogatnám, ha nem akarják. Csak a morzsákat szórom a párkányra, de elrepülnek. lehet, hogy egyszer már lelőtték őket?