Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ez a király olyan hatalmas volt, hogy ha eltüsszentette magát, az egész ország népségének rá kellett mondani: "Adj isten egészségére!" Minden ember mondta, csak a csillagszemű juhász nem akarta soha mondani. Megtudta ezt a király, nagyon megharagudott, maga elé hívatta a juhászt.
       Elmegy a juhász, megáll a király előtt. A király pedig trónusán ült, és igen hatalmas volt no meg rettenetesen mérges. De akármilyen hatalmas volt, akármilyen mérges volt a király, a csillagszemű juhász mégsem félt tőle.
- Mondd mindjárt: adj isten egészségére! - rivallt rá a király.
- Adj isten egészségemre! - szólt vissza a juhász.
- Nekem, nekem, nekem! Te korhely, te betyár!
- Nekem, nekem, nekem! Felséges úr! - felelt amaz.
- De nékem, énnékem - ordított a király, és mérgesen verte a mellét.
- Nékem hát, persze hogy énnékem! - mondta megint a juhász, és szelíden verte hozzá a mellét.
      Már akkor a király nem tudta, mit tegyen mérgében. Beleszólt a hoppmester:
- Azt mondd, te, tüstént azt mondd: "Adj isten egészségére", mert ha nem mondod, halál fia vagy!
- Nem mondom én addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják! - felelte a juhász.
     A királylány is ott volt a szobában; királyapja mellett ült egy kisebb trónuson, és olyan gyönyörűséges szép volt, akárcsak az aranygalamb. Elnevette magát a juhász szavára, mert neki is megtetszett a csillagszemű juhász. Jobban megtetszett, mint minden királyfi.
     A király erre azt parancsolta mérgében, hogy vessék a juhászt tüstént a fehér medve tömlöcébe! El is vitték a darabontok, és bevetették a juhászt a fehér medve tömlöcébe. A medvének akkor már hat napja nem adtak enni, hogy annál dühösebb legyen
     Mikor az ajtót betették, mindjárt megrohanta a juhászt, hogy széttépje és felfalja. De mikor a csillagszemét meglátta, úgy megijedt, hogy majdnem magát falta be. A legtávolabbi szögletbe kucorodott. Onnan nézte, de bántani nem merte, pedig olyan éhes volt, csak úgy nyaldosta a talpát az éhségtől. A juhász meg le nem vette róla a szemét, és hogy ébren tartsa magát, nótákat fújt. Tudta, ha elaludna, a medve rögtön széttépné. Reggel jön a hoppmester, megnézi a juhász csontjait. Hát látja, hogy annak semmi baja. Felvezette a királyhoz. Az rettenetesen megharagudott, és azt kérdezte:
- Na, most közel voltál a halálhoz! Mondod-e már, adj isten egészségemre?
   De a juhász csak azt mondta:
- Nem félek én tíz haláltól sem! Csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül!
- Eredj hát tíz halálba!
     És a király megparancsolta, hogy vessék a juhászt az óriás sündisznók tömlöcébe! Be is vetették a darabontok. A tüskésdisznóknak nem adtak egy hétig enni, hogy annál gonoszabbak legyenek.
   Amint a disznók nekirohantak, hogy felfalják, a juhász kivett szűre ujjából egy kis furulyát. Elkezdett rajta furulyázni. Erre a disznók visszahökkentek, és egymásba kapaszkodva táncba ugrottak. A juhász kacagni szeretett volna, amikor az ormótlan állatokat táncolni látta, de nem merte abbahagyni a furulyázást. Tudta, hogy akkor mindjárt rárohannak és felfalják. Ezeknek hiába volt csillagszeme, a tíz disznónak nem nézhetett egyszerre a szeme közé. Addig fújta, hogy nem győzték már az aprózást, és egészen kifáradva egy rakásra dőltek. A juhász csak nevetett, de úgy nevetett, hogy még reggel is, mikor a hoppmester jött megnézni, maradt-e valami a csontjaiból, könnyek futottak az arcán a nagy kacagástól.
   Felvezették aztán a királyhoz. Az most még dühösebb volt, hogy a disznók sem tudták elpusztítani a juhászt. Mondja neki:
- No, most közel voltál tíz halálhoz. Hát mondod-e már, adj isten egészségemre?
    A juhász belevágott a szóba:
- Nem félek én száz haláltól sem! Csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül.
- Eredj hát a száz halálba! - kiáltotta a király, és megparancsolta, hogy vessék a juhászt a kaszásverembe.
    El is vitték a darabontok a sötét tömlöcbe. Ennek a közepén egy mély kút volt, körülrakva éles kaszákkal. A kút fenekén egy mécs égett, hogy ha valakit belevetnek, meglássák, leért-e a fenekére.
    Ahogy odavitték a juhászt, arra kérte a darabontokat, hogy menjenek ki egy kicsit, míg ő belenéz a kaszásverembe. "Talán még meggondolja magát, mondja-e a királynak: adj isten egészségére" - gondolták a darabontok, és kimentek. A juhász felállította a verem mellé a fokosát, arra ráakasztotta a szűrét, a tetejébe meg a kalapját tette. De előbb még a tarisznyát is felakasztotta, hogy test is legyen a szűrben. Akkor aztán kiáltott a darabontoknak, hogy már meggondolta, ő bizony mégsem mondja.
    A darabontok odamentek, belökték a szűrt, kalapot, tarisznyát a verembe. Utána nézték, mint oltotta ki a mécsest. Aztán egészen megnyugodva, hogy most már igazán vége a juhásznak, elmentek. Az pedig a sötét szögletben csak nevetett.
   Másnap jön a hoppmester a lámpással, hát majd hanyatt esett, ahogy meglátta a juhászt. Felvezette a királyhoz. Az most még sokkal mérgesebb lett. De azért mégis megkérdezte:
- Nos, most már száz halálban voltál, mondod-e már, adj isten egészségemre?
    De a juhász csak azt felelte:
- Nem mondom én addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül.
     "Tán olcsóbbért is megalkuszunk" - gondolta a király. - Majd a kincsek elkápráztatják. Látta már ugyanis, hogy semmi módon el nem pusztíthatja a juhászt. Megparancsolta tehát, hogy fogjanak be a királyi hintóba. Akkor maga mellé ültette a juhászt, és elhajtatott az ezüsterdőbe. Ott így szólt hozzá:
- Látod ezt az ezüsterdőt? Ha azt mondod: adj isten egészségemre, neked adom.
    A juhász csak elhűlt, de azért mégis így felelt:
- Nem mondom én addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül.
   A király elszomorodott. Odább hajtatott. Elértek az aranyvárhoz. Ott ezt mondta:
- Látod ezt az aranyvárat? Ezt is neked adom, az ezüsterdőt is, csak mondd azt nekem: adj isten egészségére.
    A juhász csak ámult-bámult, mégis ezt mondta:
- Nem, nem mondom addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül.
    Erre a király nagy búnak eresztette a fejét. Odább hajtatott a gyémánttóig. Ott azt mondja:
- Látod ezt a gyémánttavat? Még ezt is neked adom, ezüsterdőt, aranyvárat, gyémánttavat, mind-mind neked adom, csak azt mondd nekem: adj isten egészségére.
    Már akkor a juhásznak be kellett hunynia a csillagszemét, hogy ne lásson, de mégiscsak azt felelte:
- Nem, nem, nem, nem mondom addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül.
    A király látta, hogy nem boldogul vele, megadta magát:
- No, nem bánom, hozzád adom a lányomat. De aztán mondd ám nekem igazán, hogy: adj isten egészségére!
- Mondom hát, hogyne mondanám! Persze hogy akkor mondom!
    A király ennek nagyon megörült. Kihirdette, hogy örüljön az egész ország népsége, mert a királylány férjhez megy. Tartottak aztán olyan lakodalmat, hogy az egész országban mindenki evett-ivott, táncolt, még a halálos betegek is, még az aznap született gyerekek is. De a király házánál volt a legnagyobb vigasság. A legjobb banda ott húzta, a legjobb ételeket ott főzték. Tenger nép ült az asztal körül, a jókedv a házfedelet emelgette. De amint a vőfély felhozta a tormás disznófejet, s a király maga elé vette, hogy szétossza, akkor egyszerre csak nagyot tüsszentett az erős tormától.
- Adj isten egészségére! - kiáltott a juhász legelőször. A király ennek úgy megörült, hogy örömében menten szörnyethalt.
      Akkor a csillagszemű juhász lett a király. Igen jó király lett belőle, sohase terhelte a népet szeszélyeivel. Igen szerették, mert nagyon jó király volt. Még mindig uralkodik valahol.