A vadászok felgyújtották a bozótot, hogy elpusztítsák az állatokat. Az antilop és a pók is a bozótban volt. Amikor a pók látta a tűz közeledtét, több állatot megkért, hogy segítsenek rajta, a bozóttűzben nem akar elpusztulni. Az állatok sorra megtagadták a segítséget. Meglátva a pókot, az antilopot szánalom fogta el.
- Gyere, pókocska, gyorsan bújj be a fülembe - mondta neki.
    A pók bebújt a fülébe, az antilop pedig rohant, rohant a pókkal, átugrotta a tüzet, és egy erdőig meg sem állt. Ott kiengedte a pókot.
- Megmenekültél - mondta.
- Köszönöm, kedves, jó antilop - hálálkodott a pók -, most már biztonságban vagyok!
    Azzal az antilop szaladt is tovább.
    Egy napon a vadászok kutyáikkal felfedezték az antilop csapását, s üldözőbe vették.
- Eredj, Kabangó, most ne téveszd el, kapd el;eredj, Malumba, és most ragadd meg, ne hibázd el, mert akkor nem kaptok enni - nógatta kutyáit az egyik.
    Az antilop észrevette, hogy üldözik. Rémült rohanásba kezdett, s hogy, hogy nem, abba az erdőbe ért, ahol a pókot hagyta. Hozzászaladt, és így szólt:
- Drága pókocska, most te segíts rajtam! A vadászok üldöznek, meg akarnak ölni!...
- Ne félj, amíg én itt vagyok, nem ölhetnek meg - vigasztalta a pók.
     Az antilop továbbszaladt. A pók pedig ott maradt, s az antilop lábnyomát sűrű hálóval szőtte be. Amikor a vadászok odaérkeztek, megkérdezték tőle:
- Nem szaladt erre az antilop?
- Nem! Ma nem láttam erre antilopot - válaszolt a pók.
    A vadászok megvizsgálták a földet; látván, hogy az antilop nyomát pókháló fedi, azt mondták:
- Vissza kell hívni a kutyákat! A nyomok régiek, pókhálósoak, az antilop másféle menekült.
    Visszahívták a kutyákat, és elsiettek. Az antilop pedig visszament a pókhoz.
- Kedves pókocska, köszönöm, hogy megmentettél - hálálkodott.
   Az antilop és a pók így segítettek egymáson; az antilop a fülével, a pók a hálójával.