Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Annak volt egy nagyon-nagyon szép leánya, s volt neki egy kutyája, amit rettentően szeretett. Nem adta volna oda senkinek a világ semennyi kincséért, az egész országért. Akárhova ment sétálni, a kutyát vitte magával. A leányát eljegyezte a szomszéd ország királyfia, s az a királyfi, ahogy járogatott a királykisasszonyhoz, hát erőst megtetszett neki a kutya. Kérte a királykisasszonytól, könyörgött, mert a királytól nem merte kérni. Addig könyörgött, addig istenkedett, hogy a királykisasszony, mikor az apja nem volt otthon, odaadta a kutyát a vőlegényének. Elvitte a királyfi a kutyát, de elfelejtette megkérdezni, hogy minek hívják. Hiába szólott neki így, hiába szólott neki úgy, a kutya csak szomorkodott.

          Gondolt egyet a királyfi s azt mondja az inasának:

   - Most elmész oda a királykisasszonyhoz, s megkérdezed, hogy mi a kutyának a neve. De úgy kérdezd meg, hogy azt senki ne hallja, csak egyedül a királykisasszony!

          El is ment a királyfinak az inasa, de mikor a nagy terembe belépett, éppen az asztalnál ültek a király, a felesége s a leánya. Hej, de nagy bajban volt az inas, hogy tudja ő megkérdezni, hogy minek hívják a kutyát? Állt egy darabig, állt. Egyszer azt mondja a királykisasszonynak:

 - Azért küldött engem ide az, hogy mondd meg neki azt, hogy minek hívják azt.

 A királykisasszony átlátott a szitán, s azt mondja:

 - Mondd meg neki azt, annak hívják azt, ahogy te állsz ott, úgy ülök én itt.

    Hát elment az inas, s megmondta a királyfinak.

    Gondolkozott a királyfi, törte a fejét, mi lehet az, s nagy későre rájött. Biztosan az inas, mikor odament, erőst meg volt ijedve, s nem merte megkérdezni a királykisasszonytól az apja jelenlétében, minek hívják a kutyát, s azért mondta a királykisasszonynak, hogy annak hívják azt, ahogy te állsz ott, úgy ülök én itt. Azt mondja a kutyának:

    - Ide gyere, Félsz! - S hát disznóadta teremtette, a kutya felugrott, s a királyfinak nyalta az arcát, s ugrált örömében. Azt se tudta, mit csináljon. Mert a kutyának a neve Félsz volt.

  Hej, de mikor elment az inas, nagy méregbe keveredett a király, s azt mondja a leányának:

 - Mit beszélgettél te az inassal?

 - Hát, édesapám, ezt én meg nem mondhatom.

 - Hát ha nem mondod meg, akkor eltakarodj az országomból, hogy ne is lássalak!

       Nagy sírás s keserves könnyhullatások között a királykisasszony összeszedte magát, s elment. Elment a szomszéd ország királyfiához, aki a vőlegénye volt. Na oda jó helyre ment, a királyfi egy csöppet se haragudott. Hanem egyből nagy lakodalmat csaptak, megesküdtek.

        Telt-múlt az idő.

       A királykisasszonynak született egy erőst-erőst szép gyermeke. Gondolta magában az öreg király, jó lesz, ha kibékülök a leányommal, s meglátogatom.

       Beleültek a feleségével egy szélhintóba, s elmentek, hogy meglátogassák a lányukat, s mikor a leányát meglátogatta, akkor látta meg, hogy ott van a legkedvesebb kutyája. Azt mondja a királykisasszony:

 - Na, édesapám, most már úgyis mindegy, megmondom, hogy mit mondtam az inasnak.

       S a király akkor tudta meg, hova került az ő legkedvesebb kutyája, s mit beszélgetett a leánya. Szánta-bánta, de immár mindegy volt, mert úgyis megbékéltek, s még ma is élnek, ha meg nem haltak. Aki nem hiszi, járjon utána!