Egyszer egy szegény öreg vándor mendegélt az úton. Sötétedett, ráesteledett. Elhatározta, hogy betér a legközelebbi házba szállást kérni. Bezörgetett egy szép nagy ház ablakán:

 - Adjatok szállást éjszakára!

 Kilépett a házból a gazdag asszony, és rárivallt a vándorra, jól leteremtette.

     - Mindjárt leoldom az ebet a láncról! -kiáltotta. - Még hogy szállást! Hordd el magad!

 Továbbment az öreg vándor. Meglátott egy szegényes kis házikót, bezörgetett a kisablakon:

 - Hé, gazda, adj szállást egy éjszakára!

 - Kerülj beljebb! -szólt ki barátságosan a gazdasszony. -Adunk, hogyne adnánk, csak érd be vele: szűken vagyunk a házban, nagy a lárma.

 Belépett a vándor, és látta, hogy kicsiny a házikó, szűken vannak benne, sok a gyerek, mindegyiknek rongyos az inge.

 - Miért járnak ilyen rongyosan a gyerekeid? -kérdezte az asszonytól. -Miért nem varrsz nekik új inget?

 - Ugyan miből? -mondta az asszony. - Az uram meghalt, magam nevelem a kicsinyeimet, hogy tudnék új inget varrni nekik?...Még kenyérre sincs mindig pénzünk.

 Meghallotta ezt a vándor, nem szólt rá semmit. Az asszony pedig ételt tett az asztalra, és hívta a vándort:

 - Ülj le, tarts velünk!

 - Nem, - mondta a vándor - nem kérek. Nemrég ettem.

    Kioldotta a tarisznyáját, előszedett mindent, ami ehető volt, és ő kínálgatta a gyerekeket. Aztán lefeküdt, és nyomban elaludt. Kora reggel felkel megköszönte az asszonynak a szállást, és azt mondta neki búcsúzóul:

 - Amit reggel elkezdesz, azt estig csinálod.

    Nem értette az asszony a vándor szavait, meg se jegyezte. Kikísérte az öregembert a kapuba, aztán visszament a házba, és azt gondolta:

 "No, ha még ez a szegény vándor is azt mondja, hogy rongyosak a gyerekeim, akkor mit mondhatnak mások!"

    Elhatározta, hogy abból a néhány vászondarabkából, amije van, inget varr legalább az egyik gyerekének. Átment a gazdag szomszédasszonyhoz, elkérte tőle a rőföt, hogy megmérje a vásznat: elég-e arra az egy ingre is?

    Hazatért a szegény asszony a szomszédból, és ment a kamrába. Levette a polcról a vászondarabkát, és méregetni kezdte. Ahogy mérte, a vászon egyre nőtt, nőtt, nem is látszott a vége... Egész nap mérte az asszony a vásznat, csak napszálltakor ért a végére.

 Volt miből inget varrni magának is, a gyerekeinek is! Elég lesz a vászon, amíg élnek!

 "Hát erről beszélt reggel a vándor!" -értette meg egyszerre a szegény asszony.  

    Este visszaadta a rőföt a gazdag szomszédasszonynak, és elmondta neki, hogy lett tele a kamrája vászonnal az öreg vándor szavára. ,,Ó, miért is nem adtam szállást annak a vándornak?" - bánkódott a gazdag asszony, és kikiáltott :

 - Hallod-e, béres! Fogd be gyorsan a lovat! Vágtass a koldus után! Hozd vissza, ha törik, ha szakad! Segíteni kell a szegényeken! Én mindig ezt mondtam!

    A béres nyomban elhajtott, hogy az öreg vándort megkeresse. Csak másnap érte utol. A vándor azonban nem akart visszatérni.

 Búnak eresztette fejét a béres. Azt mondta:

 - Ha nem jössz vissza, én bánom: elkerget a gazdasszony, még a béremet se adja ki.

 - Ne búsulj legény -felelte az öreg vándor -, visszamegyek hát, ha úgy kívánod!

 Felült a kocsira, és elindultak.

     A gazdag asszony kinn állt a kapuban. Alig várta már az öreget. Mélyen meghajolt a vándor előtt, mosolygott, bevezette a házba, megetette, megitatta, puha ágyba fektette:

 - Feküdj le, apóka, pihenj, kedves apóka!

     Ott maradt az öreg vándor másnap is, harmadnap is. Evett, ivott, aludt, pipázott. A gazdasszony kínálgatta, kényeztette, nyájas szóval becézgette, de magában mérgelődött:

 "Mikor tágul már innen az öreg naplopó?"

     De elkergetni nem merte a vándort. Attól félt, ha kiadja az útját, akkor kárba vész minden fáradsága.

    A negyedik napon, nagy örömére, kora reggel szedelőzködni kezdett a vándor. A gazdag asszony kikísérte. Ment az öregember a kapu felé, de hallgatott. Kifordult a kapun: még akkor se szólt. Az asszony nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle:

 - Mit csináljak ma, mondd meg, apóka!

    Ránézett az öreg vándor, és azt felelte:

       - Amit reggel csinálsz, azt estig csinálod!

     Szaladt az asszony a házba, kapta a rőföt, hogy vásznat mérjen vele. De abban a szempillantásban eltüsszentette magát: akkorát tüsszentett, hogy a tyúkok ijedten rebbentek szét az udvaron.

     Az asszony egész nap tüsszögött, nem tudta abbahagyni:

 - Hap-ci! Hap-ci! Hap-ci!

     Nem tudott se enni, se inni, se felelni a kérdezősködőknek. Ennyit tudott csak: -Hap-ci! Hap-ci! Hap-ci!

     És, csak amikor leszállt a nap, és egészen besötétedett, csak akkor tudta abbahagyni.