Élt egyszer valahol egy gazdag kalmár. Béreseket fogadott fel, s látástól vakulásig hajszolta őket, nem engedett nekik pillanatnyi pihenőt sem. Hanem napszálltakor aludni tértek a béresek, s a gazdag kalmár ebbe nem tudott belenyugodni semmiképpen.

 -Ezért fizetem őket? -háborgott magában. -Alighogy kimennek a mezőre dolgozni, már le is száll a nap, s hazamennek aludni!

          Egyszer a gazdag kalmár új házat akart építtetni magának. Ácsokat fogadott fel, s azt mondta nekik:

 -Ahány nap, annyi ezüst!

 Magában meg azt gondolta:

 "Megépíttetem velük egy nap alatt a házat! De hogyan? Miképpen lehetne meghosszabbítani a napot?"

           Elindult a kalmár keresni egy okos embert, aki megtanítaná rá, hogyan hosszabbíthatná meg. Ment, ment a gazdag kalmár, míg egy faluba nem ért. Lopso Peduny lakott abban a faluban, a ravasz tréfák híres mestere.

 Meglátta Lopso Peduny a kalmárt, elébe állott:

 -Hová-merre megy, jó uram? Segíthetnék-e valamiben!

 -Keresek egy embert -felelte a kalmár -, aki megtanítana rá, hogyan lehet meghosszabbítani a napot. Meggyűlt a bajom a munkásaimmal: alighogy fölkelnek, már le is feküsznek. Én meg nem azért etetem, fizetem őket.

 -Ó, ó! -sajnálkozott Lopso Peduny.

 -Mért is nem jött mindjárt hozzám, nagy jó uram? Majd én segítek a baján!

 Megtanítom, hogyan kell a napot meghosszabbítani! Egyszerű dolog az!

 Magában meg azt gondolta:

 "Megállj csak, te hájas kalmár! Megállj, te kapzsi! Csúffá teszlek, de úgy, hogy mindenki rajtad nevet!

           Elvezette Lopso Peduny a kalmárt a házába, asztalhoz ültette, és azt mondta neki:

 -Megtanítalak rá, nagy jó uram, hogyan lehet meghosszabbítani a napot. De fizetség jár érte!

 -Jól van -felelte a kalmár-, nem bánom, megadom érte, amit kívánsz.

 -Akkor hát jól figyelj. Öltözz fel jó melegen, végy fel vastag inget, az ingre mellényt, a mellényre zekét, a zekére bundát, szőrmekucsmát a fejedre, bélelt csizmát a lábadra, a kezedre prémes kesztyűt. Hogyha felöltöztél, végy egy hegyes villát, mássz föl a legmagasabbik fa csúcsára, ülj egy ágra, s tartsd vissza a villával a napot. Akkor majd nem tud lenyugodni! Nem lesz addig vége a napnak, amíg te nem akarod. Értetted-e, nagy jó uram?

 Megörült a kalmár.

 -Megértettem -mondta -, meg én! Hogyne értettem volna!

 No, most majd megtudják a munkásaim, hogy jó pénzért meg kell dolgozni! Köszönöm a jó tanácsot! Gyere el hozzám ünnepen, kapsz egy pohár pálinkát!

          Hazatért a gazdag kalmár, s így szólt a munkásaihoz:

 -Holnap addig dolgoztok, míg le nem száll a nap!

 Magában meg ezt gondolta: "Majd én gondoskodom róla, hogy ne szálljon le! Addig tartom a villával, amíg el nem készül a ház!"

          Reggel a kalmár fölvett egy meleg inget, az ingre mellényt, a mellényre zekét, a zekére bundát, szőrmekucsmát a fejére, bélelt csizmát a lábára, a kezére prémes kesztyűt. Fogott egy villát, fölkapaszkodott a legmagasabbik fa csúcsára. Nézik az emberek, álmélkodnak, föl nem foghatták, mit vett a fejébe.

 A kalmár meg felült egy vastag ágra, fölemelte a villáját, és elkiáltotta magát:

 -No, béresek, ácsok! Míg a fáról le nem szállok, abba ne hagyjátok a munkát!

 Hordják a béresek a gerendákat, az ácsok meg faragnak, gyalulnak, fűrészelnek, a kalmár pedig csak ül a fán, tartja a villát, fogja a napot.

 A nap meg süti, perzseli, tűzi, égeti, egyre erősebben. Melege volt a kalmárnak, szakadt róla a veríték.

 Lenézett a fáról: mit csinálnak a munkásai? Fúrtak-faragtak, fűrészeltek, gyalultak.

 Delelőre hágott a nap, a kalmár pedig úgy elgyötrődött, hogy alig bírta a villát. Azon járt csak az esze:

 -Ugyan mikor száll már le a nap? Még megsülök idefönn… soha életemben nem értem még ilyen hosszú napot!

 Nem is bírta tovább. Ledobta a villát a földre, lemászott a fáról nagy üggyel-bajjal, s azt mondta:

 -Nem tartom én vissza a napot, nincs annak semmi teteje! Menjen csak a maga útján!

 És hazabotorkált: alig húzta a lábát.

           Híre futott a dolognak a szomszéd falvakban, mindenki nevette az ostoba kalmárt. Ujjal mutogatott rá mindenki.