Silda községbe járt nagyapámnak a nagyapja. De ott olyan buta bíró lakott, és a falu népi mind arra hallgatott.
Egy asszony is azt mondja neki:
- Jaj, bíró úr, lagzi lenne minálunk, oszt sónk csak egy csepp van, a bótba meg nem lehet kapnyi.
- Édes fiam, vessétek el azt a sót, majd megszaporogyik az, csak jó trágyás fődbe tegyétek el!
          Úgy is csináltak. A legkövérebb fődet felásták, elgereblyézték, bevették azt a csepp sót. Majd telt-múlt az idő, megázott a főd, kelt rajta rengeteg árvacsanál. Az emberek, az asszonyok ott nyalogatták, kóstolgatták.
- Hű, minyő csepp, még ződ, oszt minyő jó ereji van!
Csak várták, csak várták, de nem fehéredett meg a csanál, a lagzi meg elgyött.
          Más falubó hozott a vőlegény menyasszonyt. Sildába meg olyan csepp emberek vótak, csepp házakot építettek. Hát ahogy gyön a menet, a nagy hosszú sor, az elejin a szép menyasszony meg magas. Megáll az ajtó előtt, mögötte meg ott áll a nagy hosszú sor. Hát mi lesz, mi lesz itt, hogy nem fér be a menyasszony az ajtón?
Azt mondja az egyik násznagy:
- El kell vágnyi a lábábó! Azt mondja a bíró:
- Hohó, én mondom meg az igazat! A feji nem fér be, azt kell levágnyi!
Megszólal egy menyecske:
- Hozzam-e a fejszét?
Megszólal, aki építette a házat:
- Ne hozzák a fejszét, olyan nem teszünk. Majd kiütöm az ajtófélfát.
Megszólal nagyapámnak a nagyapja:
- Sose poroskodjanak má,lagzi alkalmával, inkább hajuljon meg a szép menyasszony!
Meghajolt, betért.
Jaj, nagyon örültek. Mingyár hívták nagyapámnak a nagyapját, fő helyre tették.
- Igyon-egyen! . . . Hogy hun van magának az a nagy eszil Hogy ilyet ki tudott maga tanálnyi! Igyék-egyék!
           A lagziba sokan vótak idegenyek a faluba, aztán csúfra tették a bírót, hogy a fejit akarta levágnyi a szép menyasszonynak. Elment a híri, a bíró meg restellte.
- Mindegy, emberek, nem jár túl a másik falu se az én eszemen, hiszen okos ember vagyok. Tudjátok-e, gyön most a vendégség, a templomónkat meg mind benyövi a csanál, szederszál, minden. Azt tanácsolom, hogy az emberek egy álló hétyig igyonak-egyenek, pihenjenek. Az asszonyok meg éjjel-nappal fonjanak kenderből egy hosszú kötelet, mer azt a templomot árébb kellene húznyi a gazbó.
Úgy is vót, az emberek ettek-ittak, hevertek a gyepen, az asszonyok meg fonták a rengeteg kötelet. Amikor készen lettek, a bíró nagy hetykén:
- Hozzátok, emberek, a kötelet! Tekerjük jó körű a templomon! Egyszerre rántsuk meg: hő-rukk!
A kötel persze engedett:
- Má gyött, emberek, hőj, má gyött! De bizony nem ment a templom semmit.
Ott vót egy másik falubó két ember, kinevették a bírót.
- Egy ilyen ostoba bírót!
No, nagyon restellte a bíró, hogy nem sikerült a templomot árébb húznyi.
          Silda községbe történt ez is. Nagy gyiófa állott a patak partján. Húzta a sok gyió, meg vót hajulva. A bíró meg:
- Emberek, emberek, nem veszitek észre, hogy az a nagy gyiófa minyő szomjan van? Gyertek csak, húzzuk le! Ketten menjetek fel a tetejibe, oszt húzzátok, nyomjátok lefele, hagy igyon szegény.
Az egyik szabadkozott:
- Én nem menek, mer fáj a lábam.
Egy nagy erős ember:
- Majd felmenek én, bíró úr, letolom én!
Fel is ment, aztán húzták-vonták a fát, nyomták mindenhogy. Végül egy nagyot pattant a gyiófa. Aki tolta - egy nagy derék etnber - annak lehajította a fejit. Lezuhant, leesett ő maga is fej nélkül.
- Ugyan vót-e ennek feji, mikor felment a fára?
Azt mondja a bíró:
- Nem tudom. Menjetek, kérdezzétek meg a feleségit!
Szaladnak kérdeznyi.
- Te Rozi, vót-e az uradnak feji, mikor elgyött itthonró?
- Honnan tudnám? Majd megnézem a kalapját.
Kereste, kutatta.
- Hát nem tanálom sehol, akkor csak a fejivel mehetett.
Meg is tanálták a fejet, eltemették a gazdájával.
          Aztán megint ez is Silda községbe történt. Ott járt egy vándor. Macska vót a hóna alatt. Silda községbe meg nagyon elszaporodtak az egerek. A magtárjokbó a búzát mind kiette, macskájok meg nem vót. Kérdezik az embert:
- Mit árol?
- Macskát.
- Minek a?
- Nagyon pusztítja az egereket.
- Úgy? Hát hogy adja?
- Egy véka aranyé.
A bíró:
- Húj, megvesszük, kifizetjük, megvesszük!
Adták neki a véka aranyat. Ammeg szegény, hogy a macskaé egy véka aranyat kapott, ugyancsak kilépett, nehogy a falusiak meggondolják a dolgot.
A bíróék meg ott tanakodtak, hogy mit ehet az állat.
- Szaladj csak utána, fiam, oszt kérdezd meg, mit eszik az állat!
A gyerek szedte a lábát, kiabált:
- Mit eszik az állat? Mit eszik az állat?
A vándor még jobban szaladt előtte, oszt visszakiáltott:
- Egyet s mást!
Ammeg úgy értette, hogy embert, marhát!
Szalad vissza.
- Bíró úr, mit tettünk? Embert meg marhát eszik a macska!
- Jaj, jaj, végőnk! Azér szaladt el az az ember! Mindegy, el kell pusztítanónk a gonosz állatot!
A macska bent vót egy házba, rágyútották a házat. A macska valahogy kimenekült, a magtár tetejire szaladt. Felgyútották a magtárt is. Szinte az egész falut leégették. Olyan szegények maradtak, mint a templom egeri, kezdhették újbó az életyiket.
          Ez is Silda községbe történt. Azt mondta a bíró:
- Most olyat gondoltam ki, hogy a legelsők leszünk az egész vármegyébe.
Felmenek a Holdba.
- Hogy, bíró úr?
- Hogy, emberek? Látjátok, milyen kishitűek vagytok? Szerzőnk hordókot. Látjátok ott azt a nagy hegyet? Minyő közel van ahho a Hold. Egymásra rakjuk a hordót, majd én a botomval felhúzogatom, oszt feljutok a Holdra.
A szegény emberek szót fogadtak a bírónak, hordták a sok hordót, gurungatták fel, fel, tolták a nagy hegy tetejire. Ott oszt a bíró szedte, szedte.
- Emberek, adjatok még vagy kettőt, mindjárt fent leszek!
- Hát, bíró uram, má nincsen.
- Ó, ti ostobák, vegyétek ki a két alsót, ammá úgy se kell!
Kivették a két alsót, a többi meg a bíróval együtt lezuhant, kitört a bírónak a kezi-lába, nyaka, meghalt.
          Ha a bíró meg nem halt vóna, még mindég olyan buta emberek laknák Silda községet.
Így vót, mese vót, aki hallgatta, azé vót.