A szegény mezeiegér megunta a mezőn lakást.
"Hej - sóhajtozott magában -, mennyivel jobb dolga van a házi egérnek. Eső, szél, hideg nem sanyargatja, nem is éhezik, mindig kap valami morzsalékot, hulladékot a szobában."
          Addig-addig sóhajtozott, kesergett, hogy egyszer rászánta magát a nagy utazásra, s meg sem állott, míg a faluba nem ért; ottan betért egy házhoz, s nagy hirtelen beszaladt a padka alá. A házi egér éppen szundikált a jó melegségben.
- Adjon isten jó napot, házi egér!
- Adj' isten, mezeiegér! Hát te minek jöttél ide?
- Annak, hogy adj szállást. Keserves az élet a mezőn, sokat kell ázni-fázni, sanyarogni.
- Elhiszem neked, mezeiegér, de ne hidd, hogy olyan jó dolgom van. Sokat éhezem én is.
- Mégiscsak úri dolgod van az enyémhez képest - mondta a mezeiegér. - Ha istent ismersz, szoríts egy kis helyet nekem.
- Nem lehet, lelkem atyámfia, bizony nem lehet. Hanem eredj fel a padkára, ott lakik a herceg, talán az ad szállást.
          Felmegy a mezeiegér a padkára, s hát csakugyan ott volt a herceg, mármint - a macska. A hasával a tűznek volt fordulva, s úgy aludt, mint a bunda.
Leszól a mezeiegér a házi egérhez:
- Nem merem megszólítani, alszik a herceg.
- Ne is szólítsd, hanem dugd a farkincádat az orrába, s mindjárt felébred.
          No, a boldogtalan mezeiegér megfogadta a házi egér tanácsát, a farkincáját bedugta a herceg orrába. De bezzeg felébredt a herceg, s ahogy meglátta az egeret, egyet mordult, s - hamm! - be kapta.
          A házi egér nagyot kacagott a padka alatt.
- Úgy kell neked, te oktondi! Minek jöttél ide, ha nem tudsz bánni a herceggel?!
          Híre ment ennek a szomorú esetnek a mezeiegerek országában, s azóta egy mezeiegér se jön be a házba, tovább sanyarognak a mezőn...