Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt három lánya.
          A király nagyon szerette a földiepret, s egyszer azt mondta leányainak, hogy menjenek ki az erdőbe, szedjenek neki földiepret, s ő annak fogja a legszebb ruhát csináltatni, aki a legtöbb és a legszebb epret hozza.
          A leányok kimentek az erdőbe, és mind a hárman úgy iparkodtak, hogy a térdükön majd elkopott a szoknya. De mégis mindig a legkisebb leány szedte a legtöbbet és a legszebbet, s neki csináltatta atyjuk a legszebb ruhát. Végre a két idősebbet megszállta az irigység ördöge, és elhatározták maguk között, hogy ha még egyszer kimennek, és megint a legkisebb szedi a legtöbb és legszebb epret; akkor megölik, az eprét elosztják, és ők adják át atyjuknak.
         Úgy is cselekedtek, mikor legközelebb kimentek, és látták, hogy megint a legkisebb leány szedi a legtöbb és legszebb epret, megölték, az eprét elosztották, magát pedig eltemették egy homokbuckába. Mikor aztán hazamentek, az eperrel elszámoltak, az atyjuk kérdezte, hogy hol van legkisebb testvérük, azt felelték, hogy nem tudják, elment az erdőbe epret szedni, és ők többé hiába keresték, nem találták sehol, hát eljöttek haza, hogy maguk is el ne tévedjenek.
          A király nagyon elszomorodott legkedvesebb leánya elvesztésén, kiküldte az egész cselédséget keresésére, de senki sem találta meg. Erre aztán a király nem is küldte ki többé leányait epret szedni, nehogy még ők is elvesszenek.
          De jól mondják azt, hogy az igazságot a tyúk is kikaparja, mert itt is beteljesedett. Azon a homokbuckán ugyanis, melybe a két idősebb királyleány a legkisebbet eltemette, idővel egy bokor szép jágerfa nőtt, melynek egyik ágából egy kis kanász sípot csinált, s valahányszor a kis kanász e sípot fújta, mindig így szólt:

Fújjál, fújjál, kis kanászka,
Én is voltam királylányka,
Királylányból jágerfácska,
Jágerfából furulyácska,
Fújjál, fújjál, kis kanászka.

          És e nóta oly siralmasan hangzott a kis kanász sípjából, hogy sokszor maga is sírásra fakadt hallatára. De azért mégiscsak fújta ő a sípot hajnaltól estéig.
         Amint egyszer a király kiment az erdőbe vadászni, arra vetődött, ahol a kis kanász disznait legeltette, s meghallotta a szomorú nótát, és parancsolta a kis kanásznak, hogy fújja el még egyszer, de a síp mindig csak ugyanazon a szomorú hangon szólt, akárhogy fújta is a kis kanász. Végre a király maga fújta a sípot, és akkor így szólt:

Fújjál, fújjál, király apám,
Én is voltam királyleány,
Királylányból jágerfácska,
Jágerfából furulyácska,
Fújjál, fújjál, király apa.

          S valahányszor a király fújta a sípot, mindig ezt a nótát hallotta, de még keservesebb hangon, mint a kis kanász kezében. Erre a király megkérdezte a kis kanásztól, hogy hol vette a sípot, a kis kanász megmutatta a fát, amelynek az ágából készítette. A király mondta a kis kanásznak, hogy csináljon neki is egy ilyen sípot, s a kis kanász csinált is mindjárt. De ez is mindig ugyanazon nótát adta ki.
          A király megjelölte magának a jágerfát, megajándékozta a kis kanászt, tarisznyájába tette az egyik sípot, és elment haza
         Másnap a reggelizésnél, mikor már együtt volt az egész család, a király előveszi a sípot, belefúj, s a kis síp elkezdi megint a maga siralmas hangján:

Fújjál, fújjál, király apám,
Én is voltam királyleány,
Királylányból jágerfácska,
Jágerfából furulyácska,
Fújjál, fújjál, király apa.

          A királyné meg a két királykisasszony csak úgy borzadtak, és ájuldoztak, amikor hallották a síp siralmas nótáját. A király átadta a sípot a királynénak, s mikor ez fújta, így szólt:

Fújjál, fújjál, királyanyám,
Én is voltam királyleány,
Királylányból jágerfácska,
Jágerfából furulyácska,
Fújjál, fújjál, jó mamácska.

        A királyné sírva fakadt e hangokra, s átadta a sípot a legidősebb leányának, hogy fújja ő is. Ez először vonakodott, hogy ő bizony nem fújja, mert ő nem tanul ilyen parasztsípon játszani, de a király ráparancsolt, hogy tanult, vagy nem tanult, de muszáj fújni. Mikor aztán belefújt, a síp így szólt:

Fújjál, fújjál hóhérleány
Én is voltam királyleány,
De te engem megfojtottá
És a buckába elástál,
Királylányból jágerfácska,
Jágerfából furulyácska,
Fújjál, fújjál, húgod gyilkosa.

          Azután átadta a sípot fiatalabb testvérének, hogy fújja, ennél meg így szólt:

Fújjál, fújjál, te gyilkos lyány,
Én is voltam királyleány,
Te megfogtál, s fojtogattál,
Mikor az erdőben voltál,
Királylányból jágerfácska,
Jágerfából furulyácska,
Fújjál, fújjál, ravasz macska.

         Amint a király végighallgatta a siralmas nótákat, a két leányt azonnal két-két darabra vágatta, s a város négy sarkára kiakasztotta, a jágerfácskát pedig hazahozatta a kertbe, és mindennap meglocsolta, és megsiratta, míg csak élt. A királyné pedig, mikor leányait a város szegleteire kiakasztották, bújában szörnyethalt.